Talán unalomig ismerjük azt a szlogent, hogy „digitális társadalomban” élünk. Talán minket is elborzasztott már az a kép, amikor egy világhírű festmény előtt a diákok többsége nem a műalkotást, hanem a telefonja képernyőjét szemléli. Talán mi is észre vettük már, hogy túl sok az információ, ami a figyelmünket követeli. Talán már lélekben kicsit fel is adtuk azt, hogy a technológiai robbanással megpróbáljunk lépést tartani. Talán azt is tudomásul vettük, hogy előbb- utóbb (hamarabb mint gondolnánk) a robotok és a mesterséges intelligencia átszabják a munkaerő piaci térképet. Talán bízunk valamiben, valakiben, hogy segít majd, ha már nem lesz munkánk, és nem értjük, hogy a gyermekünk mivel foglalkozik (pláne mi a hobbyja). Vagy csak simán nem akarunk belegondolni semmibe, „carpe diem” alapon élünk a mában, és inkább nem is elmélkedünk arról (pláne nem is vesszük észre), hogy a világ szépen lassan megváltozik körülöttünk, mi pedig valami digitális dínó korban ragadunk. Talán azt hisszük, túl idősek, elfoglaltak, nem elég okosak vagyunk a
beilleszkedéshez, vagy csak úgy gondoljuk, valaki (valamikor) majd úgy is szól:

Ébresztő. Szólunk: Ébresztő! Nem, nem fogják senkinek a szájába rágni a dolgot (ettől jobban már tuti nem), nem, nem vagy túl idős meg ilyen vagy olyan, és nem, nem kell programozónak, zseninek (vagy egyéb ilyen-olyan jelzősnek) lenned ahhoz, hogy gyorsan utol érd a változásokat.